Böcskei Balázst eddig leginkább politológusként ismerhette a közönség, azonban személyes érintettség okán az addiktológiával is elkezdett foglalkozni. Erről a privát szálról, valamint egy sokszor, de talán még mindig nem elégszer tárgyalt témáról, az alkoholizmusról, az oda és onnan kivezető útról beszélgettünk.
Mi a függőség, mi a rossz szokás?
Rossz szokás az, ha mondjuk, eldöntöm, hogy reggel 7-kor kelek fel, és ehhez képest rendszeresen lenyomom az órát és végigszundizom a fél nyolcig terjedő időt. Fel tudnék kelni 7-kor, de annak, hogy fél 8-kor kelek fel, nincs különösebb hatása az életemre. A függőség esetében azonban nem lehet racionálisan dönteni. A függő tudja, hogy amit tesz, az káros az egészségére, a munkájára, a kilátásaira, mégis a szer mellett dönt.
A függőség minden esetben traumatizáltság miatt alakul ki, legyen szó akár gyerekkorban egy alkoholizáló vagy egy elhanyagoló, következetlen nevelésben részesítő szülőről, később egy megrázó válásról?
Ez csak kockázati tényező. Három szempont van. Az egyik maga a szer, hogy mikor jelenik meg és melyik szer használata lesz a domináns. Aztán ott van a genetikai szempont, a tudomány szerint az esetek 30-40 százaléka vezethető erre vissza. És vannak azok is, amiket felsoroltál, így a diszfunkcionális családban való felnövés, de itt sem feltétlenül lesz mindenki szerhasználó.
Milyen személyes indíttatásod volt abban, hogy ezen a területen is elkezdj tevékenykedni? Tudni, hogy édesapád ivott. Te is elindultál ezen az úton?
Igen, én is traumatizált gyerekkorból jövök, de egészen 39 éves koromig nagyon jól megvoltam abban a tudatban, hogy egy jól funkcionáló családnak vagyok a része. Azonban egy idő után éreztem, hogy nem tudom kontrollálni az alkoholfogyasztásomat. Ez a szakasz a lamentálás szakasza, amikor segítségért még nem fordulunk, de már gondolkozunk rajta, és ez akár évekig is eltarthat. Később, amikor már segítséget kértem, még akkor is abban a tudatban éltem, hogy a családom funkcionáló, jól működő egység, az ott szerzett sérülések pedig hétköznapiak. Persze tudtam, hogy az apám alkoholista, de azt hittem, ennek hatása az én működésemre csekély. Ám ahogy haladtam előre egy önismereti folyamatban, rá kellett rájönnöm, olyan családnak vagyok a tagja, ami megtanulta évtizedeken át normalizálni azokat a konfliktusokat, bántalmazásokat, amiket a családon belül el kell viselnem. Én is a normalizálásban, tehát a „nincs itt semmi látnivaló” érzésében és gondolatában voltam éveken át.
Elérted a mélypontot?
Abban a szigorú értelemben, ahogy a mélypontot szoktuk definiálni, nem voltam mélyponton.
Akkor mondjuk el, hogyan szól a szakmai meghatározása ennek.
Én ezt inkább egy lelki pillanatként definiálnám, amikor az ember felteszi a kezét, letérdel szimbolikusan és felfele kiált, segítséget kér. Praktikusan fogalmazva, a mélypont akkor jön el, amikor olyan egzisztenciális sorsfordulat történik, ami visszafordíthatatlan következményekkel jár. Sorozatos munkahelyelvesztés, válás, a törvénnyel való összeütközés, vagy valaki olyan helyzetbe kerül, hogy a Blaha Lujza téren levetkőzve ébred, vagy elveszti a családját, vagy abszolút egészségmegromlás lép fel. Nekem a mélypont-nélküliség ellenére a felépülésben az segített, hogy olyan támogató környezetben voltam, amely erőteljesen reagált erre a helyzetre, és nem volt partner abban, hogy a függőségemet gyakorolni tudjam. Olyan helyzetbe kerültem, ahol nagyon erőteljesen, érzelmileg kellett reflektálnom arra a helyzetre, hogy az, amiben vagyok, alkoholizmus.
És mi van azzal, aki folyamatosan mélypontokat él meg, de nem változtat? Amikor nem hajlandó észrevenni, hogy egyre lejjebb csúszik?
A függőnek magának kell eljutnia oda, hogy kérje a segítséget, rábeszéléssel, nyaggatással, zsarolással ez nem fog működni. Egy társnak arra is figyelnie kell, hogy maga se essen a kényszeresség csapdájába, ne akarja a függő helyett megoldani annak konfliktusait. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, annyit tehetünk, hogy amikor leér a társunk a mélypontra, akkor ott vagyunk mellette. Az a kulcs, hogy miként beszélünk vele. Arról kell beszélnem, hogy nekem miért fontos ő, nem a szerhasználatról. Ő, aki azt éli meg az önbántalmazás során – mert az alkoholizmus önbántalmazás azzal együtt, hogy félresikerült öngyógyítási kísérlet is –, hogy kilátástalan a helyzete, egyszer csak olyan beszélgetésben van, ahol a másik arról beszél, hogy ő egyedi vagy kivételes.
Milyen erők tartanak vissza, hogy egy család vagy egy egyén szakemberhez forduljon? Az érintetteknek milyen szégyeneket kell megvallaniuk maguknak egy ilyen odafordulás előtt?
Ha fiatalkorúakról van szó, azt látni, hogy a szülők saját szégyenüknek élik meg a gyerek függőségét. Azzal szembesül a szülő, hogy a gyerek szerhasználata a családi rendszer következménye, nem pedig a gyerek választása. A szülő meg akar maradni abban, hogy alkalmas, de ebből az lesz, hogy akár évekre is kitolódhat a segítségkérés. Létezik az „elefánt van a szobában” jelenség, amikor mindenki látja, hogy probléma van, de félrenézünk. Oda kell állni a szakember elé, és elfogadni, hogy nem jó vagy rossz szülők voltak, ők abban a helyzetben ilyenek tudtak lenni, és nem volt arra kompetenciájuk, hogyan kell funkcionálisan működni.
Mi a legnagyobb szívás a leszokásban? Sóvárgás, ürességérzés, depresszió, ingerlékenység, alvászavarok?
Mindez egyszerre. Leszokás helyett én józanság-munkának hívom a folyamatot, ahol elindul annak a megértése, hogy miért iszom, és nem az én hibám, hogy alkoholista lettem. Arról viszont már tehetek, hogy alkoholistaként fogom-e élni a további életemet. Az első időszak nagyon jó, mert ez a kihívás ideje, az ember érzi, hogy többet edz, minden másra van ideje, ilyenkor húzza ez a folyamat. De aztán eljutunk oda, hogy jönnek ugyanazok az érzések, az érzelemszabályozási problémák, az ürességérzet, de akkor már nem lehet alkoholt inni. Ezt sokan tényleg ürességként, sőt mocsárként írják le, hosszú ideig is eltarthat, és igen, ebben a szakaszban van a sóvárgás is, s nagyon gyakori a visszaesés.
Ha valaki már bekerült az alkoholizmus körébe, már soha többet nem fog tudni moderáltan inni?
Vannak viták a szakirodalomban, hogy lehetséges-e a szociális ivás ezek után. Nagyon sok függő érkezik úgy, hogy nem akar absztinens lenni, csak be akarja állítani a fogyasztását, de ennek a sikerességére nagyon kevés példát látott a szakirodalom. Az alkoholbetegség mögött már van egy agyi ráállás is, és az nehezen tűri a rekreációs ivászatot. Vannak tehát viták, hogy lehetséges-e absztinencia nélkül megszabadulni a függőségtől, de a tapasztalat az, hogy az újbóli szeszfogyasztás esetén nagyjából egy hónap alatt kialakulhat az a fogyasztási ritmus, ami a józansági munkát megelőző években is jellemző volt.
Hogyan viszonyul a magyar állam a problémához? Tudjuk, hogy nincs alkoholstratégia, az ellátórendszert illetően is sokszor észlelünk negatív vészjelzéseket.
Nincs hatályos alkoholstratégia és az addiktológiára fókuszáló állami erőforrások is szűkösek. Az látszik, hogy erről nem beszélünk, az állam ezt nem tekinti kiemelt témának. Az oktatási intézmények prevenciója nem az empátia felől közelít. Ismerjük azt, amikor a rendőr elmondja, hogy milyen következményekkel jár a kábítószer-használat, a Btk.-t megtanultatják a gyerekekkel, ennyiben ez ki is merül. Ennek okán könnyen gondolhatjuk úgy, hogy az állam elengedte a függők kezét. Van ugyan magánszektor, de az fizetős, emiatt sokan kiszorulnak a segítségnyújtásból. Ezért sokunk gyakorlata az, hogy a segítő a szociális helyzetre való tekintettel kér díjazást, én ezt a segítő szakmában egyre gyakrabban látom – nekünk kellett reflektálnuk arra a helyzetre, hogy az állam kivonult az emberek megsegítéséből.
Hány alkoholfüggőről beszélhetünk az országban?
Azt szokás mondani, hogy az egymillió alkoholista országa vagyunk. Ez a szám azokat mutatja, akik benne vannak a statisztikában, az alkohollal összefüggő betegségek miatt bekerülnek az intézményrendszerbe. Szerintem ez a szám nagyon alacsony ahhoz képest, amiről beszélünk. Én például nem lennék benne ebben az egymillióban, és az ismeretségi körömből sem nagyon lennének benne az érintettek, mivel magasan funkcionáló függők, jól működnek az életben. Az egymilliónál sokkal nagyobb tömegek vannak tehát.
Nők és férfiak aránya? A nőkre inkább a gyógyszerfüggőség jellemző, az alkohol a férfiak drogja, de nők körében a látencia az alkohol esetében jóval nagyobb. Ennek pedig az az oka, hogy a nőkre irányuló társadalmi sztereotípia erősebb, ezért még inkább elrejtik betegségüket.
